Az úton tovább...

A fotót Faragó Adrienn barátnőm készítette

Nagyon rég nem hoztam már bejegyzést ide, aminek nagyjából egyetlen oka van. Az, hogy haladok az úton amit megálmodtam magamnak. Már nem a múlton rágódom. Már nem az okokat göngyölítem magamban. Már nem talány, hogy ingatag az önértékelésem és hogy ez az egyik kardinális problémám. Hanem előre nézek... Az évek alatt rengeteg tervet forgattam a fejemben, aminek most jött el az ideje, hogy meg is valósítsam. Ehhez mondjuk, elengedhetetlen volt, hogy elmerüljek magamban, és elengedjem az addigi életem minden sallangját, félelmét és komfortját. A legfontosabbakig, a lényegig lecsupaszítva. Innen lehetett igazán építkezni. Mert nem maradt más, csak én... Az igazi én. Amikor csak magaddal vagy, akkor nincs megfelelési kényszer, nincs ami takarjon. Ott nincs kifogás, nincs mellébeszélés. Nincs más, csak az igazság. Ott találod az igazi valód. Onnan lehetett előre menni.

Egyébként, elsősorban gyerekeim sarkalltak változásra. - A gyerekek tényleg tükrök. - Úgy kell élnem, ahogy nekik is kívánnám, hogy éljenek. Felszabadultan, örömmel telien, sikeresen, nyitottan, színesen, tartalmasan. Merjenek hinni magukban és önmaguk lenni. Merjenek álmodni. Élvezzék és értékeljék az életet, önmagukat, a barátokat, a tanulást, a világot, a környezetet...stb. Ezt kell nekem is közvetítenem a tetteim által is, nem csak szavakban.
Azóta kitetováltak, kiszőkültem, nyitottabbá váltam, öltözködési reformokat hoztam, dolgozom a háttérben az álmaimon és sokkal inkább szeretem azt aki vagyok, mint valaha. Mondjuk ez nem teljesen igaz így, mert szerettem én már jobban is magam, még kamaszként. Csak akkor még nem tudtam hogy mekkora kincs felhőtlenül önmagadnak lenni. Most már tudom. Így még jobban becsülöm, hogy újra megadatott.

Pár hete az egyik barátnőmet (aki szintén fotós) elhívtam egy rendhagyó fotózásra, ahol önarcképet készültem készíteni és megkértem, hogy készítsen rólam ő is képeket. Aki követ, vagy ismer, az tudja, hogy nem kifejezetten vagyok egy magamutogató ember. Rég elmúlt már az én életemben, hogy önfeledten mozogjak a kamera előtt. Nem vagyok selfie királynő sem. De ezt a fotózás most jól esett a lelkemnek. Jól esett nőként viszont látni magam. Egy olyan nőként, aki sokkal inkább önmaga az elmúlt évekhez képest. Akinek egyre erősödik az önbecsülése. Aki tesz végre a saját álmaiért. Aki nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb, mert egyre kevesebb a belső konfliktusa.
Íme, ez vagyok én most, lassan 33 évesen. Kivételesen nem "Anya" minősítésben. Hanem csak én és az érdeklődéseim.

A következő bejegyzésben meséljek a tetoválásomról?
Amit én csak úgy hívok, hogy "Scrapbook a bőrön"? 😜