Múlt hét szerdán, telefonáltak az iskolából... Az osztályfőnöke volt Milának, aki úgy kezdte a mondandóját, hogy kirándulni voltak a tavaknál és "nincsenek jó hírei"... Ekkor még mondjuk arra gondoltam, hogy belázasodott Mila, vagy valami hasonló. De amikor részletezni kezdte, hogy "így játszottak, meg úgy játszottak", világossá vált, hogy valami baleset érte. "Fájlalja a vállát-karját és szerinte kiáll valami..." Azt hiszem, el lehet képzelni az arcom és az érzelmi kavalkádot ami a másodperc tört része alatt lezajlott bennem. Azonnal rohantam és igyekeztem magam türtőztetni, hogy vezetés közben tiszta maradjon a fejem.
Mikor oda értem, egy ugrálókötéllel volt felkötve a karja... Ott állt és láttam rajta, hogy kétségbeesett. Nem mer sírni. Grimaszokat vág, hogy legyűrje a sírást. De közben pedig ahogy meglátott, azonnal elengedte magát érzelmileg... Meg akartam ölelni olyan erősen ahogy csak bírom, de nem tehettem, hiszen nem akartam fájdalmat okozni neki. ÁÁÁÁÁÁ! Lehetetlen egy helyzet.... Azonnal hívtam egy ismerősömet, aki a röntgenen dolgozik (itt is köszönöm neki a gyors segítséget) és csakhamar kiderült, hogy eltört a kulcscsontja.😔
Kezdődhetett a maratoni pihenés. Legjobban az alvástól féltem, hogy mennyire fogja majd bírni?! De "szerencsére" a húgom is átesett egy ilyen baleseten és tudott jó tanácsokkal szolgálni. Így egyetlen ébredés leszámítva, jól aludta végig az éjszakát. Ráadásul fájdalomcsillapító nélkül! 👆 Leszámítva a kedvenc kanalas orvosságát (a nutellás kanalat 😜).
Úgyhogy, minden várakozásomat felülmúlta ez a pici lány. Elképesztően büszke vagyok rá, hogy ilyen összeszedetten viselte/viseli ezt a traumát.👌❤ Nem úgy, mint mi, akiket megevett reggelire az aggódás...
Tegnap pedig meglátogatta az egyik kis barátnője az osztályból. Nagyon jót tett neki ez a látogatás, reggeltől kezdve izgatott és vidám volt, hogy láthatja majd. Ráadásul egy halom rajzot is hozott magával, amiket az osztálytársaik rajzoltak Milának. 😊❤
